Szárny

Ady Endre

A kék tenger partján

Ahol mások élnek, szeretnek,

Én eljöttem ide betegnek,
Csókot temetni, álmot dobni,
Nyugodt partokon nem nyugodni.

Mindig a holnapra mosolygok,
Elvágyom onnan, ahol bolygok,
Úgy vágytam ide s most már szállnék.
Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

..................................................................................................................

Aggódásnak helye nincs :) ám kétség nem fér hozzá, nem véletlenül került ide ez a vers. Részben igaz, részben nem. Csókot temetek egy időre, s álmokat is, másrészről EGY ÁLOM hozott ide, ami most megvalósult és sokszor fel sem fogom. Csak jött, igent mondtam... mert tudtam, hogy ezt kell tennem. Megint akarattal állítottam akadályokat magamnak, amiket az előző hasonló kalandom alkalmával egyre büszkébben és erősebben léptem át... de ha az embert a szíve sok száz km-re húzza, már nem olyan gyerekjáték a pálmafák alatt, november közepén is 25 fokban kirándulgatni, éldegélni... bármennyire is úgy tűnik.

S közeledik a következő tanév (jövő szeptemberben:)), ami lehet, már nem is lesz tanév számomra. Azért még rajta vagyok az ügyön :) (szegény ügy... még edzenem kell, hogy ne nyomjam agyon) Miközben arra vágyom, hogy végre megnyugodjak, egy meleg takaró alatt, kandallótűznél, forró kakaóval a kezemben nézzem a hóesést bentről (itt nincs is hó) fejemet egy erős, biztonságot és otthont adó mellkasra hajtva...( nem árt, ha több testrésze is van :D )  mégis ösztöndíjakat keresek. Magam sem értem magamat, de tudom, hogy mennem kell... honnan került belém ez az elkötelezettség? Mért nem nyugszom addig, míg az nem lesz belőlem, akit elképzeltem? Mért nem megyek csak haza, pici, hideg, de nekem mindennél többet érő Magyarországunkra és állok be a sorba dolgozni, élni, szeretni és szenvedni is a NAGYBETŰS ÉLETBEN, amit még csak tervezek... ? Mert akkor elkezdődne? Nem lenne többé álom és terv...? 

Itt mindenki könnyen veszi az életet... persze Erasmus-os diákok, egyetemi dolgozók és fiatalok között vagyok többnyire. Minden könnyebbnek tűnik...

Nem is kellene túl sokat tennem, hogy az is legyen. De nem tudnék itt élni...más nyelven beszélni örök életemben, ahogy Hobo mondja... 

"Más nyelven beszélsz, más nyelven írsz,
De magyarul álmodsz, magyarul sírsz."

Így nehéz közöttük... boldog, mindig mosolygó, hangos, el nem fáradó spanyolok... s én, a fakó (szó szerint is fehér, a sorba még erőszakkal sem beilleszthető) halk, kicsit mosolygós, mindig időre-ott-levős, szorgalmasan tanulós-és-dolgozós, mindenen aggódós-és-rágódós, szerelmét és családját hiányoló lány, akinek a nyelve senkiéhez nem hasonló, s az ösztöndíja mindenkinél kevesebb :D itt éldegélek köztük. Befogadnak, néha furán néznek, néha nem is olyan néha :D 
Úgy érzem magam, mint ahogy a németek, osztrákok és különböző északibb népek érezhették volna magukat, ha tudják, hogy mit gondoltam róluk akkor, amikor azt gondoltam, hogy hidegek, feszültek, kimértek, pontosak, nincs bennük fűszer, élet, vagányság, kalandvágy... ( a pénzzel nem tudok párhuzamot vonni:)) 
Nem olyan jó érzés... pedig nem aggódom többet, mint otthon, nem vagyok pontosabb, sem kimértebb... mégis rám fogják... vagyis tán így is van, hozzájuk képest. Azért szeretnek :)

...nyugodt partokon járok, de mégsem nyughatok... várom, hogy végre eljöjjön az idő, amikor igen.

S az 1-2 kisebb megfázásomat leszámítva, ha jól is érzem magam és ÉPPEN EGY ÁLMOM MEGVALÓSÍTÁSÁN MUNKÁLKODOM, akkor is .... a lelkem beteg, mint minden embernek, aki az otthonától messze kerül... ezt már írtam egyszer nektek: 

"Távol hozzátartozóinktól, távol nyelvünktől, elvesztve minden támaszunkat, megfosztva minden álarcunktól..., teljesen saját magunk felszínén találjuk magunkat. De mivel az az érzésünk, hogy lelkünk beteg, szemünkben minden ember és minden dolog csodaként nyeri vissza értékét."
Albert Camus

 Próbatételnek vetettem alá magam megint, kellett nekem... van bennem valaki, aki dirigál, űz, hajt, küzdésre buzdít, csak visz, visz előre... utána a vízözön... a honvággyal, a szívfájdalommal, a sok ember közt mégis magánnyal, s nem mellékesen a mosógép által tönkretett ruhák foltjaival is... nekem kell megküzdeni... 

De van szárnyam, nem ragadtam a földhöz... csak nehogy túl messze vigyen, vagy túl közel repítsen a Naphoz... ezért félévente mindig visszatérek :) ;)

A spanyolról, hogy valami értelmeset is írjak ma... egyre jobban megy, igaz, rengeteget tanulok, be is kattan az agyam néha tőle. Mivel a munkatársaim nem beszélnek angolul, az egyik egyáltalán nem, a másikkal is jobban megértetem magam spanyolul, olyan a kiejtése :D így kénytelen voltam először mondatokat összerakosgatni lassacskán, szavanként kikeresgetve innen-onnan... aztán eljöttek velünk bulizni, elmentünk ide-oda... egyre több dolgot tanultam meg.

Az elmúlt két hétben többet fejlődtem, mint előtte egy hónapon át, akkor kicsit elzárkóztam, szabotáltam, hogy a nyelv akarattal/akaratlanul is beírja magát a fejembe. 

Ma ugyancsak a munkatársaimmal voltam ebédelni barátaiknál, másfél óra erős koncentrálás után azonban lefáradtam, de addig viszonylag mindent megértettem, ha nem, akkor kérdeztem, körülírták... elmondták. Sokat segítenek. És ha körülöttem nem tud senki angolul, próbálkoznom kell, máskülönben, csak szép mosolygás lesz a beszélgetésből :)

A tanfolyamon őrült a tempó, minimum két napot kell töltenem utána egy-egy óra anyagával, hogy megértsem teljesen, megtanuljam... más o menos... ahogy itt mondják Andalúziában: má o meno :D hogy fogok én nyelvvizsgázni, ha itt tanulok meg spanyolul, minden -s nélkül... Madre mía!!!

BUENAS NOCHES! ADIOS!

Kellenek a gyökerek: van egy hely a földön, ahol megszületünk, megtanulunk egy nyelvet és fölfedezzük, hogyan boldogultak őseink a nehézségekkel. Eljön az idő, amikor felelősek leszünk ezért a helyért. Kellenek a szárnyak. Megmutatják nekünk a képzelet végtelen horizontjait, elvisznek minket az álmainkhoz, elvezetnek távoli helyekre.
	Paulo Coelho