TAVASZI SZÜNET - Európaszerte

Az út súlyos és maradandó elváltozásokat okozott valamennyiünk személyiségében. Még csak ma értünk haza, de már látható. Mi lesz még később? Peti például tegnap is a kocsiban aludt, amikor hotelben szálltunk meg és tegnapelőtt is, amikor hazaugrottunk egy éjszakára.
Én ma már alapból a hálózsákot tettem az ágyamra paplan helyett, azt csodálom, hogy nem a földre vagy a kertbe… A számítógépes teremben az újonnan felfedezett kis kedvencünk szólt megállás nélkül, az utazás dala lett ez. http://www.dailymotion.com/video/x2pwlg_renan-luce-les-voisines_music

Valamint a ki nem hagyható „csak mi értjük” kifejezések szakadatlan áramlása is azt mutatja, hogy valahol gondolatban még úton vagyunk. Bár jó megpihenni, ami nem is pihenés igazából, mert holnap Brüsszelbe megyünk, újabb érdekes Mr. Thermos-féle múzeumlátogatásra. Századjára. De legalább nem kell a teremben ülni.

Lisi képei között találtok nagyon sok jót tíz napos körutunkról :) http://picasaweb.google.com/lisisageder

Valamint Zoli blogjával bővült a kör: http://zo.atw.hu/Blg

Rotterdam – éjszaka, jó idő, a frizura még tart
Amsterdam – szemerkélő eső, majd viharos szél, a frizura többnyire a ’magasban’, ám lényegében mindegy hogy állTexel – szeles, a frizura már alig-alig tart, de itt is mindegy
Luxemburg – enyhe szél – nem nevezhető frizuránakPárizs – tűző nap, a frizura újra tartVersailles- szélcsend, a frizura mégis égnek állNormandia – hózivatar, viharos szél, eső, hó kombinációja, a frizura még épphogy a helyén, többnyire esőkabát alatt

Erasmus - mert megérdemlem!
avagy
Erasmus- az élet habos oldala
A tíz nap alatt sok időm volt gondolkodni, mert sokat voltunk úton. Megint nem vált javamra. Egyrészt nagyon elkezdtem hiányolni a családomat és azt az egy-két embert, aki a legközelebb áll a szívemhez. A telefonszámlám ennek köszönhetően a tejutat is bejárja majd és még így is csak pár mondatot váltottunk. Másrészt…a gondolkodás újabb és újabb kérdéseket vet fel…hajlamos vagyok továbbszőni dolgokat a jelenlegi állapotuknál, idő teljében álmodozásra is futja, s annak tudatában mennyire naiv vagyok, képtelenség volt megakadályoznom magam abban, hogy olyan dolgokon merengjek el, melyek esztelenségét „kislány korom óta” tudom, miszerint a férfiakban nem lehet megbízni. A nőkben sem, ez igaz, már ha a mai fiatalok párkapcsolat kialakító törekvéseit vesszük figyelembe. Az elhatározásom, hogy érzelmileg független maradok már-már kútba esni igyekezett, amikor maga az álmodozásom tárgya segítette vissza a való világba, a józanság és kiábrándultság lehető legbiztosabb érzését adva vele. Köszönöm! Bár a naivitás a véremben van, mindig akadnak olyan férfiak, akik bebizonyítják, hogy 'sörhordozónak' sem érdemesek, olyannyira bebizonyítják, hogy még nekem is világos! El tudjátok ezt képzelni? Akik ismertek, biztos nem :D
Nos, többnyire a két fiú távozása, Joci és Tomi (szimbolizálva a szeletke otthon időleges viszontlátását minden széppel és jóval), valamint a nem annyira honvágy, de inkább a szeretteim hiányolása és valljuk be őszintén, utóbbi (százezredik) kiábrándulásom a férfiúi nemből, okozott pár olyan estét, amikor az embernek igazán szüksége lenne egy barátra, de egy igazira, aki lehetőleg nem 1600 km-re van, hanem annyira, hogy épp suttogni kelljen. Egy meleg tenyérre, amibe belehajthatja a fejét, és ’neadjisten’ még tán egy ölelésre is, ha ez nem túl sok.
…olyan estét, amikor sírni kellene, talán különösebb okot sem kell találni rá, miért, csak sírni. Nem is kell mindig erősnek lenni. Én az maradtam, mert jól tudtam, magamon kívül nem lett volna, aki megvigasztal, arra pedig igazán nem volt erőm és energiám sem. Szerencsére mindig akadt valami látnivaló és „mulatnivaló”…

Útközben jegyzeteket írogattam, mert tudtam, hogy nem úgy fogok emlékezni mindenre, ahogy azt akkor éreztem. Próbálom tömören összefoglalni, nem szeretném untatni az olvasóimat.

Március 31-én indultunk tíz napos utunkra.

Béreltünk egy Mercedes Vito minibuszt, kilenc személyre. Nem is tudom, hogy mehettünk végig egész Hollandián tizen :D még a kompon is. Peti volt a sofőr, nagyon jól vezet, végig biztonságban éreztem magam. Felelősségteljesen, ténylegesen ’vezetőként’ viselkedett, sajnáltam is szegényt, mindenki őt kérdezgette, hogy mikor, hova megyünk, mennyi idő az út, mikor érkezünk, ő kezelte a pénzügyeket is.
Nagyon bírom a bandát, akikkel mentünk, de ennyire 'elveszett’ egyéneket még nem láttam. Itt ízelítőként elég annyit megemlíteni, hogy Emilija mindennap bejelentett valamit, amiben nem jártas, legsúlyosabbak: „én nem tudom a történelmet, még a magam országáét sem, akkor hogy tudnám másokét” valamint „én nem tudom olvasni a térképet”, valamint „nem vagyok jó a tájékozódásban”, valamint „én nem vagyok jó a számolásban” (itt egy egyszerű osztás okozott gondot neki)…sajnos nem volt egyedül ezen hiányosságaival, görög lányunk, Danai, bár történelem specializációra járt állítása szerint gimibe, mint már említettem elhitte Petinek, hogy Görögország szomszédos Magyarországgal, azonban az út során sikerült és itt hangsúlyozom, SIKERÜLT elsajátítania az Svájc, Románia, Magyarország, Lengyelország és a legnagyobb teljesítmény, az Amerikai Egyesült Államok FŐVÁROSÁNAK nevét is!!! (tényleg nem tudta :S)

No, szóval, Párizsban való ’lézengésünk’ során harmadszor kérdeztem meg, hogy szeretnék-e látni a Place de la Bastille-t, nem értettem a síri csendet, mire kinyögték, hogy nem tudják mi az. Öten voltunk, rajtam kívül senki sem tudta, ami ennél is jobb, mikor magyarázni próbáltam, ott megrekedt a dolog, hogy a nagy francia forradalomról sem hallottak soha…mit tehettem volna, mély sóhajjal tovább sétáltam.
Röviden ennyit agyi kapacitásukról, biztos van dolog amiben jók. Például az első kocsma megtalálásában minden helyen, azonnal, ahogyan kiszállunk a buszból. No de, csak túléltem, volt ahova egyedül mentem, többnyire Peti és Zoli is érdeklődtek a látványosságok iránt. Mikor hova csapódtam.
(Így nem lesz rövid a beszámoló…igyekszem…igyekszem.)

Ennyi cuccunk volt :D

Hétfőn tehát tízen indultunk el. (Öt magyar: Zoli, Peti, Joci, Tomi, én; Hale és Hatice-törökök, Lisi-osztrák, Emilija-lett, Danai-görög)
Az első úti cél Hollandia volt.
Április 2, Hollandia

Zöld fű, mindenhol ugyanaz a táj, hiányoznak a hegyek. Nyulak, birkák szabadon. Végre süt a nap. Három kellemes nap holland tájakon. Egy illegális meleg éjszaka. Egy legális hideg éjszaka.
Terneusen, Middleburg
Éjszaka értünk Rotterdamba, ahol is megkérdeztem egy helyi lakost, hogy mit érdemes itt megnézni, mire azt válaszolta, hogy „Ez Rotterdam, itt semmi szép nincs, de arra van egy tér tele kocsmákkal.” Oké, köszönöm.
Második állomás Amsterdam, egy gyors séta a piros lámpás negyedben és a belvárosban, azoknak, akik még nem jártak itt. Fiúk-lányok, egyaránt szájtátva bolyongtak a kis piros lámpák között, ott én is.
Maga a város annyira nem tetszett már, mint elsőre. Egy közeli kemping MELLETT töltöttük az éjszakát, mivel zárva volt, mire odaértünk, ki-ki sátorban, ki-ki a buszban aludt. Ez volt az egyetlen estém sátorban, amikor kifejezetten meleg volt, jól aludtam, bár mivel vad-kempingnek is felfogható éjszakai akciónk, reggel a portás ébresztett, hogy tíz percünk van elhagyni a terepet :D hozzá kell tennem ennyi szabályt két hónap alatt nem szegtünk meg, mint tíz nap alatt, ésszel él az ember, főleg ha Erasmus-os diák és főleg, ha magyar :)
Kedden egész nap Amsterdamban voltunk, esett az eső, ez mindig rányomja a bélyegét a hangulatra.
Este indulás Texel szigetére, komppal. Tengerpart, hideg, sátorozás megint, ezúttal hivatalosan. A két fiú a zuhanyzóban aludt, utólag kiderült, igazuk volt, a padlófűtés nekem is jobban jött volna, mint a viharos szél, amikor néha-néha már azt hittem, a sötét ég a takaróm és párnám a kemény föld… szinte lebegett a sátor a fejünk felett.

Szerdán ’sziget-nézés’, barangolás holland tájakon, elég kopár és kietlen… nem tetszett. „ te zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája, CSODÁLLAK ÉS SZERETLEK ÉS KÉPZETEM HEGY-VÖLGYEDET JÁRJA…” Szabadon Petőfi után.
Este érkeztünk vissza belga földre, Hesselt-ben kiszállt Hatice és a két kis szívem csücske ott maradt a két törökkel, Ibo, a török fiú házában, így egyszerűbb volt elérniük a repcsit másnap. Olyan gyorsan elment a tizenegy nap, amit itt töltöttek. Sajnálom, hogy az elején beteg voltam, épp próbáltam életben maradni és mindent megmutatni nekik a környéken, „ a lélek csak hálni járt belém” :D …azért jól mulattunk…

Április 3.

Ma megy a fiúk repcsije. Hasselt-ből indulnak Charleroi-ba. Mi pedig Luxemburgban vagyunk. Itt töltöttük az éjszakát. Sokkal jobb itt, mint Belgiumban vagy Hollandiában. HEGYEK, HEGYEK, HEGYEK! Megmásznivaló régi romvár, kis folyó, sok hazaszálló gondolat. Hugira, szülőkre, szeretteimre. Átértékelődés folyamatosan.

’Gyere, álmodjuk még, más lesz holnapután, hazudjunk magunknak, ennyi csupán…’ (Kronos)
Bárcsak ’hugi’ itt lehetne…

Nem szeretek búcsúzni. Pár km-re vannak tőlünk még csak, de már hiányoznak. Olyan percek ezek, amikor az ember hosszan, sokáig sírna egy barát vállán. Legalább addig, míg eljön a búcsú perce. Nem volt idő búcsúzni. Azt hittem, holnapig még együtt leszünk. Hasselt-ben maradtak törökékkel, én meg egyedül…itt. Valamiféle szorítást érzek odabenn. Nem üresség, feltöltöttek. Ha birtokodban tudsz valamit, akkor nagyobb érzelmek keringetnek, fájdalmak és örömök egyaránt. Ekkor vagy gazdag és szerencsés, adóznod kell érte. Ha elhagytad volna magad a barátok biztonságot nyújtó közelségét érezvén, hát most ők hagytak el téged… egy időre. Júniusban megint találkozunk.
Biztos nagyon jó érzés lesz hazamenni. Rengeteg új impulzus ér és fog is, addig nem tapasztalt érzések.
Minden találkozás a búcsú kezdete. Sajnos. Vannak emberek, akiket életünk végéig szeretnénk magunk mellett tudni. Csak egy-kettő maradhat meg közülük, ekkor már szerencsések vagyunk. Hova lesznek a többiek? Mi végre voltak mellettünk időlegesen? Mi értelme a találkozásnak, ha végtére is búcsúzni kell? Épít? Ad valamit? Formál? Magadnak, másoknak, kinek?

„Miért múlik minden úgy el, hogy nekünk attól lesz több meg jobb?” (Kispál)

Az igazán fontos beszélgetésekhez közelségre van szükség, mert az igazán fontos dolgokat nem lehet hangosan mondani. Most mindenki messze van…

Búcsú... :(



Indulás tovább Luxemburgba, estére odaértünk Wiltz-be, egy kempingben aludtunk megint, ahol zuhanyzó-perceket lehetett vásárolni, ilyen sületlenséget sem láttam még. Időre kell zuhanyozni.Megint nagyon hideg a sátorban. Íme Danai, görög lévén minden lehetséges módszert bevetett a hideg ellen:

Megnéztünk egy gyönyörű kisvárost, Esch Sur Sure:

Csütörtök egész nap Luxemburg, nagyon-nagyon tetszett a város, különös hangulata van, hegyek-völgyek, építmények, hogy áthidalják a szintkülönbségeket, gyönyörű, kicsit, mint otthon.

Április 3. csütörtök Luxemburg:

a város gyönyörű, jó hangulatot ad az embernek, még az árak sem veszik el a kedvet, a városnézés ingyen van.
Nem jönnek a szavak magyarul, angolul fogalmaz az agyam, komolyan kezdek aggódni az anyanyelvem miatt. Az angol kifejezések ostoba, egyszerű szerkezeteit próbálom magyarra átfordítani…

Az árak az egekbe szöknek errefelé, azonban a benzin itt volt a legolcsóbb, érdekes. Este borkóstolásra siettünk, Remich-be, de mivel lekéstünk róla, folyóparti piknik-party-t rendeztünk, a folyó másik oldala már Németország volt. Hálózsákokon feküdve dalokat tanultunk, mindenkinek a saját nyelvén, egyértelműen csak a magyart nem tudták megjegyezni. Kérleltek, hogy könnyebbet tanítsunk, azonban a ’Boci, boci tarkánál’ könnyebb már végképp nem jutott eszembe. De szépen hangzott a szájukból ’ Bocsi, bocsi farka, hova letta a tarka…’ és hasonló variációk. Íme a lett és a görög: jól mennek már, kánonban is :D

Kur tu teci, kur tu teci gailitis mans,

Kur tu teci, kur tu teci gailitis mans,

No ritina agruma,

No ritina agruma!

(lett dal: hová mész csirke, csirke :D ...ilyesmiről szól)

Milo mu kokino

Roidovameno

Giati me maraned, to pikromeno.

(görög: egy fonnyadt almáról szól és a tulajdonosáról, aki emiatt szomorú)

Ennek örömére Párizsban egy hollandot is tanultunk a két holland sráctól, akikkel a kempingben összefutottunk:

Kom op konijntje, wiebelen, wiebelen... (Gyerünk, nyuszi! Rázd, rázd! :D)

( http://www.youtube.com/watch?v=VI17dYc0cns )

Éjszaka utazás, kocsiban alvás, mind a heten, reggel megérkezés Párizsba. Tűző nap, igazi tavaszi idő, végre egy kemping, beépített lakókocsikkal, igaz, a konyhában aludtam, a sarokülőn, de nagyon kényelmes volt és meleg.

Lejártuk a lábunk, Moulin Rouge, Sacré Coeur, L’arche de Triumph, hosszú-hosszú séták mindenfele és az Eiffel-torony megmászása.

Arany élet, a fűben heverészve, mezítláb, ingyen Redbull-t iszogatva, virággyűjtés, sütkérezés. Este beültünk Hale-vel egy misére a Sacre Coeur-be, nagyon szép volt franciául, nagyon furán imádkoznak az emberek, mintha meditálnának, végig becsukott szemmel a mise alatt fejüket lehajtva, mindkét kezüket az ég felé emelve.

Április 4. péntek, Párizs

Van, hogy elfelejtjük a nap sugarainak érintését, magát a napot. Látjuk ugyan feltűnni néha, világítani, de nem melegíteni. Látjuk, de nem érezzük. Szemfényvesztés. Ámítás… és ha újra megéget egy kicsit, boldogok vagyunk, mert érezzük, hogy még élünk. Büszkék vagyunk szerzett sebünkre, a pírra az arcunkon.
Van, hogy elfelejtjük a tavaszt. Valami csoda folytán, mely régen olyan magától értetődő volt, a nap még összegyűjti utolsó erejét, kicsit megperzsel, füröszt a kegyeiben egy kis meleggel. Testnek, léleknek reményt ad, mégis túléljük a telet…egyedül. Túl kevés napsugár.

Eiffel torony tetejéről:

Place de la Bastille

Másnap bicajt béreltünk Petivel és Zolival, csak 5 euro egy napra, egész nap tekertünk, megsínylettem kicsit a következő napokban, de megérte! Az az életérzés, bejártunk szinte mindent, majd eleredt az eső, de ezt sem bántuk. Ekkor is és nem először áldottam édesanyámat a 120 kg-os boxolónak való esőkabát beszerzéséért.

Április 5. Párizs

Sok gyönyörűség, eleinte felhőtlen boldogság, majd kicsit már sok belőle. Ez talán a közel hat órás biciklizésnek tudható be, Párizs hatalmas forgatagának és szűnni nem akaró nyüzsgésének. Fárasztó. Vonzó. Túl sok. Számtalan gondolatot ébresztő.
Nagyon tudok örülni a kis falumnak otthon. A barátaimnak, az egyetememnek, ahol olyan diákélet van, amit mindenki csak áhítani mer.
Péntek este, meglepő meleg és pezsgés Párizsban. Zsúfolt utcák, nyári hangulat, belül forr a vér…és az osztrák-görög-lett képviselet unottan ül. Hiányoztok, otthoniak! Élni tudni kell!

Holland fiúk: szép mosoly, jó humor, intelligencia, Rotterdam szerintük sem szép és ami említésre méltó Hollandia kapcsán, az a türelmi zóna Amsterdam közepén és a fű. A három város pedig, ami szót érdemel: Rotterdam Amsterdam és Utrecht, a többi része semmit sem ér az országnak. Kis kertünkben sörözve megbeszéltük, hogy magyar-holland-osztrák birodalmat hozunk létre, így nekünk lesz tengerpartunk, nekik meg kereslet a legális drogokra, ők importálnak, Bécsben türelmi zónát hozunk létre, nem csak férfiaknak, hanem nőknek is. Kamatoztattuk holland tudásunkat, amin nem lepődtem meg, a holland akcentusom is vicces, nem csak az angol. Ha hollandokkal találkozom, szívesen gyakorolom a hollandot, vagy ha az ő országukban vagyok, de nem Belgiumban!

Szita mama telójáról épp az előbb kaptam egy hívást, Gábi, Vivi, Hanni, Dévi, Tünde. De jó volt beszélni velük…

Versailles...

Először közöny, nem sajnáltam, hogy nem tetszett. Iszony. Csak néhány gondolat, belemélyedés nélkül…minek? Közöny. Sokáig kerestem a szót, amivel jellemezhetnék egy olyan várost és épületet, ami a legszélsőségesebb indulatokat váltja ki magyarok millióiból. Erre egyébiránt azt mondanám, különleges, a látvány új volt számomra. Így azonban…közöny és mélyről jövő, a véremben csörgedező ősi gyűlölet…csendes düh…hangos szó nélkül. Szemlélődés. Megvetés. Pompa. Nincs átok, mert már ezerszer átkozottak vagytok…

Mi voltunk a versailles-i palota arany kapujának őrei, anno ebben nem lett volna köszönet

Este hulla fáradtan indulás tovább, szombat éjszaka lévén Rouen környékén semelyik Formule 1-es hotelben nem találtunk szabad szobát, így a két üléssor között, a földön béreltem helyet a buszban. A nap első sugarai ébresztettek és első vásárlóként mehettünk be a boltba, aminek a parkolója otthon adott egy éjszakára, mindennek van előnye, nemde? A nagy mosdójuknak is volt…

Április 6. vasárnap, Rouen

„…a világ nem állt meg veled, újul, születik, veled vagy nélküled.” (Varga Ibolya)
Még megvan a helyem otthon…

Rouen-ben olyan házakat láttunk, mintha el akarnának dőlni. Az ablakok egyenesek, de a házakat szinte odaszaladnál megtámasztani, vagy csak nevetnél, ha eldőlnének sorban, mint a dominó. A főtéren régiség piac. Osztrák-lett-görög delegáció megint megtalálta a buszhoz eső legközelebbi szórakoztató egységet. Esik a hó! Éjszaka megint kocsiban aludtunk, én a földön, máshol nem is tudtam volna, mert a ’királykisasszony-képző’ növendékei kérdés nélkül mindig magukévá teszik a legjobb helyeket. Már én is majdnem megszereztem eme képesítést, még otthon, sajnos le kellett tennem róla, saját érdekemben.
Talán a tíz év kollégiumi élet teszi, hogy képes vagyok tolerálni szinte bárkit, bármilyen szeszélyével együtt. Vagy én nem vagyok normális? Sosem tudtam eldönteni.

"Szeretném, hogyha szeretnének és lennék valakié... " (Ady)

Folyamatos átértékelődés ->

ágy: mennyire jó dolgom van, van ágyam! Vannak szeretteim, barátaim. Van anyukám, aki esőkabátot küldjön. Szeretet, köszönet, hála, otthon, emberség. Mert ilyennek nevelt. Egyre toleránsabb vagyok másokkal. Tudok átértékelni és átértékelődni, megbánni, megbocsátani, bocsánatot kérni, korrigálni. Fejlődök (épp ideje :D)

„Hát énekeljük ezt a dalt, amiből sajnos már kihalt a romantika az előbb…és minden a szigorú erőt ünnepli most benne…legyen példa erre a gitár és mondjuk ki végre, nincs is szükség éneklésre…”

SZERETNÉK ÖRÖKKÉVALÓVÁ TENNI BIZONYOS PERCEKET, HOGY ÚJRA ÉS ÚJRA MEGMUTATHASSAM AZOKNAK, AKIKET SZERETEK!

Sokszor hosszasan elálldogáltam és próbáltam mélyen magambaszívni az idegen levegőt, megismerni, megjegyezni, a fejembe vésni, amit látok...a szívembe vésni, amit érzek...hogy nagyon, de nagyon sokáig emlékezhessek rá.

Ezután Rouen megtekintése, a főtéren régiség piacra bukkantunk, a város tele van tipikus brit házakkal, lévén normann terület, Normandia majdnem olyan, mint Anglia, állítólag, épületeit tekintve. Még nem tudtam összehasonlítani, bár nagyon vágytam rá. Április 26-án megyünk a sulival Londonba, akkor majd meglátom.

Gondolatok az úton:

"Ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva,

úgy írom itt a homályban a verset, mint ahogy élek,

vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron..." (Radnóti)

Továbbindultunk a tengerpartra, felfedezni Normandiát.

Etretat, Fécamp, csodás tengerparti városok.

Etretat, Fécamp: filmbéli tengerpart sziklákkal, ahonnan le szoktak ugrani a főhősnők éjszaka, egy szál fehér pendelyben és általában túlélik… csak új életet kezdenek valami sellőszigeten… no, ilyen volt. Gondolkodtam is a leugráson, áttetsző kék tenger, fehér sziklák… az egyetlen, ami visszatartott a zuhogó hó vagy zuhogó eső volt. Belefagytam volna a vízbe, esőkabátostól. Nem vicc: esik a hó!!! Április 6-án, a tengerparton! Ahelyett, hogy sütkéreznénk, akárcsak kabátban is, egyensúlyozunk a viharos szélben. A sárban elestem, most már tényleg úgy festek, mint egy hajléktalan, sáros vagyok, koszos, fáradt, éhes éppen nem :D Tegnap ugyanígy éreztem magam a földön, a két hátsó sor között kuporogva a hálózsákomban.

Nomád életmód, egészen élvezhető lenne, ha az időjárás a kedvünkben járna, inkább a nyomunkban jár esővel, széllel, hóval. Akárhova érkezünk, pár perc múlva beborul. Párizsban gyönyörű idő volt egy napig. Ezután már zuhogó esőben tekertünk, megállás nélkül.

Abbeville-ben szálltunk meg, Forma 1-es hotelben, rég aludtam ilyen jól. Az élet apró (vagy nem is olyan apró?) örömei: ágyban aludni! Van, akinek sohasem adatik meg, nekünk mindennap, nem is tudjuk mennyire szerencsések vagyunk. Ahogyan a szerelmesek sem tudják mennyire azok, amíg egymás örömében lelik boldogságukat. Hát igen, a boldogság a boldogtalanság szünetelése…{megint elkalandoztam, szerintem nekem nem lesz férjem soha, kinyírnám…/ na jó, elég}

Indulás kora reggel Anglia felé, azonban Calais-ban kiderült, hogy Hale semmiképpen sem mehet be Angliába, török lévén, különleges visumra van szüksége, mi éppen bemehettünk volna, azonban 270 Euroért annyira nem csábított már, ha hamarabb lefoglaljuk a kompot, olcsóbb.

"...beszélj hozzám, mondd újra el, hogy a világ botrány,

de holnap mégis élni kell.

Itt nem vagyok idegen,

fekszem a szíveden és hallom, hogy dobog.

A fekhely mellet most is töltve áll a hűs borospohár,

itt érzem, otthon vagyok.

(Nem is tudod, milyen nagy dolog...)

Én ordítok néhanap, tudom, hogy bántalak,

csak szidlak a semmiért.

Hiányzik néha egy kis fájdalom,

máskor meg nem bírom azt, hogy folyton megkísért...

Adj hitet és elhiszem neked, hogy élni szebben is lehet, sok okos megvet és nevet, de te észre se vedd, csak adj hitet!

A szájak szélén gyűlölet és harag remeg, a világ nagy beteg.

Te boldog vagy, hogy van kit féltened, egyetlen életed, ennél komolyabban nem veszed.

Póbáltam hős lenni és szent, nekem egyik sem ment...magamon veled nevetnék..." (Ákos)

Tovább indultunk Belgium felé, megnéztük Dunkerque-t.

Belgiumban betértünk a Sint-Sixtus apátságba, Vestvletereen-ben, ahol a világon egyedülálló sört készítenek, limitált mennyiségben, titkos recept alapján, itt aztán a 10%-os sörök jó hangulatot teremtettek, fűszerezve az akkor már kilenc napos fáradtsággal és kialvatlansággal, a röhögő görcsök sorozata elkerülhetetlen volt.

A hétfő éjszakát itthon töltöttük, letettük Hale-t, felvettük Vytas-t (litván fiú) és indultunk Oostende-be, hogy elkapjunk egy olcsóbb kompot Angliába, azonban megint búcsút mondhattunk a szigetországba való belépésünknek, mert csak délután indult komp, az is kisebb vagyonnal ért volna fel. Így úgy határozunk, hogy Belgiumban maradunk és megnézzük mindazt, amit eddig még nem láttunk, így Vallonia hegyes-völgyes humánusabb területeit, mint a sík Flandria.

Oostende-ben felvettünk egy német lányt és fiút, stoppoltak, így újra kilencen lettünk, busz-party volt Brüsszelig, ahol megnéztük az Atoniumot, ami belülről szinte semmit nem ér, kívülről íme:

A következő állomás Waterloo volt, mivel méregdrágán szerettek volna adni mindent, kénytelenek voltunk egy „kiskaput” vagy inkább magas fát választani a híres 'Lion Hill'-re való feljutásunkhoz, hogy megszemlélhessük a csatateret, ahol Napoleon utolsó csatáját vívta, s amely megváltoztatta a történelem menetét.

http://www.trabel.com/waterloo/waterloo-hill.htm

A kétszáz egynehány lépcső megmászása után azonban úgy véltem, inkább maradtam volna kerítésen kívül. Elképzeltük a csatát, a belgák minden második évben újra lejátsszák, érdekes lehet. A híres csatatér most szántóföld és fű, még szerencse, hogy nem fizettünk ki 15 eurot csak a látképért. Azonban érdekes volt, hogy mikor lefelé indultunk, elkezdték ellenőrizni a jegyeket, a kifelé menő embereknek is, csak nem miattunk :D így visszafelé is a fán és kerítésen vezető utat kellett választanunk, pedig ekkor már tényleg az ajtón szerettünk volna távozni, ahogy illik. Nyakunkba vettük a lábunk és irány tovább…

Namur… http://historic-cities.huji.ac.il/belgium/namur/namur.html
nem szép, sőt, annyira csúnya város, hogy kínunkban a citadella tetején nemzetiségre és nemre való tekintet nélkül a ’Jóska, levelet hozott a posta’ című dalra táncoltunk ’ereszd el a hajamat’.

Valamint a modern művészet jegyében fotózkodtunk

Ami izgalmas volt, hogy belépőt kellett volna fizetni és igaz, most sem szerettünk volna, de nem kérte senki, sőt egy lélek sem volt a várban, így akármilyen ronda volt, megnéztük, valamint találtunk egy időkereket, szobrokba öntve. Helyben le is vizsgáztattak, nem egyszer hangot adva csodálkozásuknak, hogy hogy tudok ennyi évszámot a fejemben tartani. Egyrészt a történelem szak miatt, másrészt nem is sok ez, csak ők nem tudják.

Dinant…sokkal szebb, mondhatni gyönyörű. S a ’szabályok azért vannak, hogy megszegjük őket’ elv alapján, a bezárt citadellába is feljutottunk, hatalmas sziklán, nagyon magasan, csodás kilátással. Egy folyó keresztezi a várost, csak a partján épültek a házak, egy-két utca, mert utána hegyek és sziklák vannak. Piknikeztünk a folyóparton ismét és Namur-ban töltöttük az éjszakát, Forma 1-es Hotelben újra.

http://www.trabel.com/dinant/dinant.htm

Ma reggel Lille, majd végleg hazatértünk. Annyi élményem van, hogy egyelőre még nem tudtam feldolgozni, ezért írtam nagyvonalakban. Nagyon fárasztó ennyi új impulzus befogadása és kezelése, értékelése… olyannyira, hogy egy idő után nem is próbálkozik vele az ember, csak néz ’ki a fejéből’, már a szokatlan sem meglepő, mert megszoktam az újszerű és soha nem látottak befogadását. Annyi minden történik, hogy nehéz napirendre térni felette, elmesélni még nehezebb. Valószínűleg ez lesz, ha hazaértem is, ’Milyen volt?’ – ’Jó’…. Természetesen nem lehet szavakba önteni. „Hogyan mondjam el, amit nem lehet, mert szó az nincs, csak képzelet…”

Néhány dal, ami az utunk szlogenje lett :D ezerszer is meghallgattuk őket a rádióban :) Eszméletlen életérzés volt róni az utakat, együtt, vidáman, szabadon:

http://www.youtube.com/watch?v=_JLchR492gE&feature=related

http://www.youtube.com/watch?v=89GB7z_Ogt0

http://www.youtube.com/watch?v=DTy3WA0Pq8M

A nagy kedvencem: http://www.dailymotion.com/video/x2pwlg_renan-luce-les-voisines_music