Az emberekben él a vágy, hogy bejárják a földet. Mászunk, járunk, aztán futunk, mindezt azért, hogy egyre messzebb kerüljünk attól a helytől, ahonnan jöttünk: otthonról. Tapasztalatból tudom, milyen csodálatos érzés, amikor megváltozik a környezetünk, és most azt is tudom, hogy otthon maradni, hagyni másokat elmenni, maga is egy fantasztikus utazás. Mert amikor elengedünk valamit, helyet teremtünk valami egészen másnak (...), valaminek, amit nem vártunk (...), valaminek, amitől az otthonunk váratlan kalandnak tűnik, utazásnak, ahol minden sarkon új kincsek várnak, ahol a világ a teljes bonyolultságában eljön a lakásunkba, mert a végén az erő nem csak azokkal van, akik elmennek, de benne van abban is, amit maguk után hagynak.

A férfi fán terem c. film

Otthon

Otthon az, ahova hazatérsz. Ahol valaki vár este. Ahol ismered a fal kopásait, a szőnyeg foltjait, a bútorok apró nyikorgásait. Ahol úgy fekszel le az ágyba, hogy nem csak alszol, hanem pihensz. Nem csak pihensz, hanem kipihened magad. Kipihened az életet, az embereket, mindent. Ahol otthon vagy, az az otthon. Nem kell hozzá sok. Elég egy szoba. Ha tízen vagytok benne, az se baj. Ha mind a tízen egyek vagytok ebben, hogy haza tértek, amikor este hazatértek. Nem kell hozzá sok, csak egy szoba és egy érzés. Egy egészen egyszerű állati érzés: hogy ma itt élek. Van egy ágy, amiben alszom, egy szék, amire leülök, egy kályha, ami meleget ad. És hogy ebben a körülöttem lévő széles, nagy és furcsa világban ez a kis hely nem idegen és ma az enyém. Jól érzem magamat benne, ha kinézek az ablakon és kint esik az eső, vagy süvölt a szél. És hogy ha ide este bejövök, meglelem azokat, akik még hozzám tartoznak. Ez az otthon. Minden embernek módja van hozzá. Egy szűk padlásszoba is lehet otthon. Egy pince is. Még egy gallyakból összetákolt sátor is otthon lehet. Ha az ember önmagából is hozzáad valamit. Elég egy szál virág, amit az útszélen találtál. Egy fénykép, amit éveken keresztül hordoztál a zsebedben. Egy könyv az asztalon. Egy ébresztőóra. Mit tudom én: ezer apró kacat ragad az emberhez útközben. (...) Ha mindezt érezni tudod: nem vagy otthontalan a világon. 

Wass Albert

1 hónap

Eltelt egy hónap. Történt jó pár dolog és láttam is jó pár dolgot, volt ami meglepett, mégsem emlékszem rá. Sok helyen jártam már, igazából befogadó képesebb lettem, ha van ilyen szó. Rengeteg hely várat még magára és talán ez így is marad, de az elérhető közelségben lévők már nem igen lepnek meg. Főleg Brüsszel nem. Bár érdekes módon Európa fővárosában kell találkoznom szélsőséges esetekkel, amiket más átlag európai országban nem igen látnék. De mi számít átlagnak?

Olyan szimpatikus volt mindig, hogy a belgák kicsit olyanok, mint mi. Kevesebb élet van bennük első látásra, másodikra se sokkal több, de nem reménytelenek. Azonban most, itt Brüsszelben sokszor eszembe jutnak az almeríai élmények. Nagyon nehezen viseltem, hogy a spanyolok mennyire hangosak voltak, a fejem meg tudott fájdulni pár perc alatt a buszon való ordibálástól, igazából nem ordítottak, csak beszélgettek, nekem volt túl hangos. De nem csak az emberek, Spanyolországban MINDEN hangos volt nekem. Amikor legutóbb itt voltam Belgiumban, olyan nyugodt kis életem volt, ha hangzavar támadt a kisvárosban, azt mi okoztuk.

Most meg ez a rengeteg féle nemzetiség felborítja a kis világomat. Sokat vagyok egyedül, sokat gondolkodom, mélázok, sétálok és mostanában már be kell fogni a fülemet is, annyira nem bírom. Miért jó az, hogy ha az egész busz hallja, hogy mit beszélsz? És kiváltképpen zavaró tud lenni, ha az a nyelv érthetetlen számodra, akkor ez nem beszéd, hanem zajjá minősül át, mostanában minden utamon van szerencsém egy ilyen emberhez. Szó szerint kiabál. De általában többen kiabálnak,a világ létező nyelvein, ma oroszul és spanyolul, más napokon máshogy. Ha az utcán vagyok, elmegyek onnan, minél messzebbre, de a buszon? Hol vannak a jól nevelt, nyugodt kis szerény belgák? Nehéz megtalálni őket a tömegben.

Brüsszel egyébiránt szép. Egyre több szép helyet fedezek fel benne és az idegenek lakta részek is szépek, kifejezetten. Csodás épületek vannak, de a hétköznapi lakóházak többsége is különleges. Még mindig frusztrál a tény, hogy vigyáznom kell kivel állok szóba. Elkerültem az arab pillantásokat, de ma reggel például egy tisztességesnek tűnő 40 körül emberrel elegyedtem szóba a buszmegállóban, csak ketten voltunk és már régóta vártunk. Beszélt spanyolul, oké, miért ne? Megvitattuk a buszt, majd egyből rátért, hogy Albániából jött és nincs felesége. Ezután elkezdte dicsérni a szemem, na, akkor már tudtam, hogy mondhatok neki bármit. A suliban is mindig ezzel jönnek, talán ritka náluk az ilyesmi :D

Szóval hiányolom a belgákat.

Közben beindultak az edzések, a francia órák továbbra is stand-up-comedy-ként mennek, csak röhögni megyek, az anyag, amit tanulunk, minimális. A kislányokkal, akikre heti kétszer vigyázok, többet tanulok sokkal. Már szinte mindent megértek, magamtól beszélni még mindig gondot okoz és egyre inkább mixelem a spanyollal a franciát, ami nem jó. A kislányokkal ma már a köröm festésig is eljutottunk, ez egy veszélyes pont, innentől nincs megállás, előző tapasztalataimat figyelembe véve. Folyt a körömlakk lemosó, mindenem piros volt, azt hiszem, a smink a következő. Persze, mindig a legkisebb viszi a prímet. Legutóbb semmiképp sem akart aludni, azt mondja, meséljek… na igen, meséljek franciául, mondom neki, mesélj te! Nem, az nem jó. Oké, elkezdtem olvasni a mesekönyvet, de csak folyton azt hajtogatta, hogy nem jó, nem jó… hehe… van még mit alakítani a kiejtésemen, így hát átvette a vezető szerepet és ő mesélt nekem, majd, mint aki jól végezte dolgát, letette a könyvet és aludtunk is, persze, betakart engem is. A tánc sosem marad el, karaokee, fogócska.

Az idő a nagy melegből hirtelen hűvösre fordult, eső, szél. A szél a legnagyobb ellenségem. A lakás ragyog, holnap jön a szerelmem, na meg én is ragyogok egyelőre, majd biztos holnap reggel 6-kor is fogok, amikor elé megyek.

Voltam moziban a munkatársaimmal, aztán koktélozni, jól eláztunk. Ellátogattam újra Brugges-be, felelevenedtek a régi emlékek, de jó is volt. Antwerpent említettem már. Ott is jártam, Krisztiékkel. Ők egy magyar család, sályiak voltak valamikor.

Brugges

 

____________________________________________________________________________



Brüsszel



Brüsszel



Az” ismerősnek vélt arcokat látok”-szindróma megint kezdetét vette, azt mondják, ez olyankor van, ha az ember nagyon hiányolja az otthonát. olyan embereket vélek felfedezni idegenekben, akik pedig nem is a mindennapi életem szereplői, hanem régi osztálytársak például, fura.

A suliban egyre több a munka, rengeteget kell készülnöm, a „gyerekek” hallgatnak rám, ügyesek nagyrészt. Érdeklődnek, kénytelen használni az angol tudásukat. Holnaptól őszi szünet. ide nagy mosoly jelet képzeljetek!

Valahogy még a csepergő esőben is van valami romantikus itt, még reggel fél 8-kor is, iskolába menet, amikor még mindig sötét van. 9 körül világosodik, nagyon nehéz felkelni. próbálom magamévá tenni az életérzést, amit egy idegen város adhat, minden lépcsőfokán a megismerésnek. Ezt mindig szerettem. Az első napokat sosem. De amikor ismerőssé válnak az utcák, amikor tudod mit, hol találsz, akaratlanul is kezded megszeretni, ez tán bennünk van. Elejétől kínosan törekedtem arra, hogy állandóságot teremtsek minél hamarabb és ha nem ment rágódtam rajta napokat. Viszonylag hamar sikerült. Már jó ideje megvan a napi rutin, nem igen akartam eljönni otthonról, a megszokott világomból és ezzel valamennyire ellensúlyozom, hogy ilyen hamar megszokok és elrendezek mindent. Így viszont hamarabb is leszek túl a megszeretésen és megunáson. Na, reméljük nem.

Nem újdonság, hogy Magyarországon kívül, mindenre azt mondom, élhetetlen számomra. Brüsszel ezen kerülete biztosan és sok más is. De találni szép helyeket is, már ha a szépség képes az embert kárpótolni az otthonáért. Keresem az utam, de jó lenne már megtalálni, mert egyre fárasztóbb, néha aggasztó, máskor pedig már az olyan mindegy kategóriába sorolható, csak menjek haza, legyen egy kis házam, egy kis kutyám és a vackom, ahova bebújhatok. Közel a szeretteimhez. Itt nem sok vagyok, ott Veletek, teljes ember.

Ez is jó valamire, valamiért ide kellett jönnöm, várom, hogy kiderüljön ;)

Ez a mai bejegyzés nem sikerült olyan mélyenszántóra, mint látjátok, nem pörögnek úgy az események. Sokszor azt hiszem, unalmas az életem itt, de aztán mindig rájövök, hogy lehet változtatnom kellene a szemléletemen. Egy hónap alatt berendezkedni, kiismerni magam egy új városban, idegen nyelven, új emberek között, azért lehet, hogy gyors tempó. Vagy nem? Támaszt találni nem volt elég, de nem is igen akarok. Túl sok embert szerettem meg és engedtem el az ösztöndíjak során, úgy érzem, a szívem tele és azokat szeretném szeretni minden erőmmel, akik szépen kibérelték ott a helyüket az évek alatt. Persze, joggal mondhatjátok, hogy a szív mindig tágítható, nincs megszabva hányan férnek bele. Én nem keresem az új embereket, pedig az egyetlen módja, hogy vidám és boldog legyek az az, ha nagyszerű emberekkel veszem körül magam. Remélem, megtalálnak majd.

Jó éjt!

Antwerpen

Napok

Jövő héten el kell döntenem, hogy szeretnék-e hosszabbítani az ösztöndíjon, avagy nem. Két hét távlatából ezt elég nehéz megmondani.

A szobámba már csak egy szőnyeg kellene a boldogságomhoz.

Megvolt a második órám is a nyelvsuliban. A tanárok érdekesek, a hétfői érthető, de keveset tanít egy óra alatt, a pénteki pedig még ennél is lassabb, amikor az már-már szinte elképzelhetetlennek tűnt, jött és felülmúlta pályatársát. Egy néger pali, aki franciául nyomja a szöveget, már elkezdtem jót derülni rajta, hiszen komolyan vette a stand-up-comedy-n kívül másnak be nem illő előadását. Ekkor viszont észrevettem, hogy ez mégsem komédia, visszatért a komótos tanítási stílusához, ami főként abban rejlik, ahogy a betűket rajzolja a táblára, sőt, ha valami nem kellőképpen művészi még le is törli és újra írja. Táblázatrajzolás 15 perc, én már rég tudom mit akar és előre ki is töltöm, amikor ő még a felénél jár. Az érdekes az, hogy a „diáktársaim” még nála is később fejezik be. Szóval kissé komikusnak találtam a helyzetem szétnézve, nem gondoltam eddigi rövidke kis életem során (ami idén elérte a negyed évszázados bűvös határt is), hogy valaha is egy fejkötős asszonyokkal és néger emberekkel teli teremben fogok ülni és franciát tanulni. Ha nem tudnám hol vagyok, azt hinném Afrikában, valami arab országban, néha így is azt hiszem.

Azóta szétnéztem kicsit, de még mindig nem jártam mindenhol, ahol szeretnék, és közel sem jártam mindenhol, ahol illene vagy érdemes lenne. Láttam a királyi palotát, szép parkokat. Hihetetlen milyen szépek és tökéletesek az utcák még a belgákat nem látott kerületekben is. A dolgok jól működnek (1-2 párat kivéve), az emberek sokat dolgoznak, de általában meg is van mindenük ami kell, sokszor még több is. Ez nem vonatkozik a bevándorlókra, akiknek még így is nehéz a helyzete, hogy befogadja őket ez a kis ország. Sokan nem szolgálnak rá a bizalomra, másoknak pedig pont emiatt nehezebb. Ezt a suliban is látom. Nem könnyű úgy tanítani, hogy a gyerekek éjszaka dolgoznak, vagy délutánonként és az órákon fáradtak, tele vannak gondokkal. Előbb-utóbb mindig megcsinálják a feladatuk, a minimumot legalábbis igen. A tanár, akihez beosztottak, egy vagány, fiatal tanárnő. Már azt is értékelnie kell, ha valaki egyáltalán próbálkozik a megoldással. Vannak nagyon ügyes osztályok és vannak olyanok is, ahova úgy megyünk be, hogy legalább egy kicsit lendítsünk rajtuk, ha sokat nem is érünk vele. Még új vagyok nekik, muszáj angolul beszélniük velem, így hasznosíthatják, amit eddig tanultak, így már nem is annyira haszontalan az angol.

Szomorú vagyok sokszor, amikor látok egy-két fiatalt a padokban, csendben, magukban ülni… sokan azért jöttek ide, mert otthon háború van. Albániából, Csecsenföldről, Afganisztánból… nekik tényleg nem volt választásuk. Ők azért jöttek el, mert nem tudtak ott élni, én meg otthagytam a szép kis hazám, pedig már igazán nem vágyom több tapasztalatra külföldön. Éppen eleget szereztem ahhoz, hogy értékelni tudjam, amit a haza és az otthon adhat nekem. Mégis megtettem, az agyamra megyek. Ez egy önműködő szerkezet, meg akar erősíteni, még több akadálynak kitenni, még több tapasztalathoz juttatni, hiába nem akarom. Nyugalmat és harmóniát szeretnék, állandóságot. Mégis felrúgom időről-időre. Nem tudom unalmas lenne-e. Biztos van oka, hogy így van.

Mindenesetre tudom mit jelentenek a zöld lankáink, megszerettem a Balatont, értékelem minden szépségét a hazánknak. De elég volt már először eljönnöm, három éve, hogy mindezekre rájöjjek. Szép és értékes és fontos, mert a miénk. Nem akarok és nem is tudnék máshol élni.

Most eléggé egyedül vagyok és akkor sem lesz ez másként, ha végre ráveszem magam, hogy találkozzam emberekkel, innen-onnan ismerősökkel. A saját nyelvemen akarok beszélni. Semmilyen más nyelven. Jó lenne sokat beszélgetni, tanulni, átértékelni, rájönni… nem vesznek körül ilyen emberek.

A kislányok aranyosak, heti két délután jobban kifáraszt, mint a suliban egy egész hét. Utoljára valahogy 0 és 10 éves korom között lehettem ennyire aktív bújócska, éneklés, fogócska, rajzolás, táncolás és activity terén, mint mostanában. Kénytelen leszek franciául beszélni velük… bár néha mondják, hogy jobb, ha angolul próbálkozom, még azt is jobban megértik :D

Holnap városnézés, este találkozom néhány ösztöndíjas hasonszőrű zsenge teremtménnyel. Mi mást írhatnék…

Jó éjt!

Méz és lóhere

Egyszer, amikor még kicsi voltam, éppen a kedvenc kék biciklimen tekertem, amikor hirtelen felmerült bennem a gondolat, hogy ha egyszer csak nekiindulnék és vissza se néznék, vajon milyen messzire jutnék? Máig sem tudom, hogy mi volt az, amit akkor tenni akartam.

Méz és lóhere c. film

Távolság

Próbálok beszélgetni veled, de te fáradt vagy, aludjunk, majd holnap beszélgetünk! Holnap viszont újabb feladatok vannak, újabb munkanap, vacsorák, alszunk és másnap beszélgetünk. Ebből áll az életem: várom azt a napot, amikor újra mellettem leszel, egészen addig, amíg bele nem fáradok, és többé nem kérek semmit, teremtek magamnak egy világot, ahova elbújhatok, amikor szükségem van rá: nem túlságosan távol, nehogy úgy tűnjön, mintha független életem volna, de nem is túlságosan közel, nehogy úgy tűnjön, mintha be akarnék törni a te univerzumodba.

Paulo Coelho

BRÜSSZEL 2010.

Sziasztok! 

Régen írtam már és a spanyol kalandjaimat be sem fejeztem. Pontosan azért, mert túl kalandosra sikeredett a vége, valamint közrejátszott benne a két szakdogám megírása, leadása, az idegenvezetős OKJ vizsga letétele, a spanyol nyelvvizsgázás, és a két államvizsga is... két hónapon belül...többek között. Itt nem említettem, hogy mindezek előtt közvetlenül ellátogattunk még Marokkóba :) egy kicsivel több, mint egy hetes túrára, nem ám utazási irodával, magunktól! Életre szóló élmény, de nem mennék vissza 5 percre sem. Elraktározom a tapasztalatokat, még kell pár év, hogy széppé fakuljon, azért összességében jó volt komppal átkelni a Földközi-tengeren 9 óra alatt, majd átmenni a szögesdrótos határon Nadorban, 9 órát ismét csak buszocskázni Fes-ig, megtalálni a többieket, majd nekivágni a  sivatagnak. Ott aztán tevegeltünk és szabadban aludtunk, szkarabeuszok között, a buszon árucsempészekkel utaztunk és csak kétszer akart a marokkói rendőralakulat felelősségre vonni vélt dolgokért, plusz nem akartak visszaengedni Spanyolországba, mert egy Vlagyimir nevű, magyar nemzetiségű (ilyen névvel) a bátyámnak vélt embert kerestek rajtam. Túléltük.

Azóta szereztem némi munkatapasztalatot, egy diplomát :) és egy újabb lehetőséget, hogy Belgiumba utazhassak, ezúttal Brüsszelbe.  

A Comenius tanárasszisztensi pályázat ösztöndíjasaként egy brüsszeli középiskolában fogok angolt tanítani. Négy napja érkeztem meg. Azóta is számtalan dolog történt, az egyre növekvő olvasói elégedetlenség vitt arra, hogy le is írjam őket. 

Szombaton érkeztem, szokatlanul zökkenőmentesen, kevesebb súllyal, mint a megengedett, semmi cipekedéssel és kétségbeeséssel. Eddig ilyen még nem volt. Na igen, az évek, meg a rutin :)

Azt, hogy ilyen kellemesen telt az első napom (annak ellenére, hogy nem szerettem volna eljönni, mindent otthagyni, amit felépítettem, tudom jól milyen érzés ez és nagyon utálom, soha többet nem akartam megismételni az életben... de hát Brüsszel az csak Brüsszel:) szóval annak köszönhető, hogy Ugo, egy kedves sosem látott ismerős munkahelyi berkekből, eljött értem a reptérre, nem keveset, kb 180 km-t autókázva értem, majd haza is. Az ultra hiper-szuper modern kocsijában míg én azzal viccelődtem, hogy miért keresget annyit egy bizonyos rádióadást, rávilágított, hogy az a GPS. Ok. Házhoz hozott, Gianluca már várt rám. Olasz lakótársam van, nem volt könnyű rátalálnom. Mindig énekel és tésztát főz, jó arc.

Egy másik kedves HP-s ismerős, Csabi (üdv ezúton is) segítségével tudtam szállást szerezni. Bár benne van a szerződésben, hogy segítenek a suliban, sőt szállást biztosítanak, ez nem így történt. Szépen magamra hagytak, míg kitörő örömmel olvastam a Svéd- és Írországba ment magyar lányok hozzászólásait, miszerint a tanári kar rendezte be nekik a szobát nagy gonddal és hogy a mentoruknál laktak egy hónapig.

Megérkeztem hát egy nem a legjobbnak mondott brüsszeli kerületbe, a 24 emeletes házikó 9. emeletén lakom kilátással az ember által tákolt kalyibákra. Alább:

Európa Parlament és egyéb nyalánkságok csillannak meg a távolban. A ház alatt bolt, pizsamában járunk le. 300-400 méteres körzeten belül gigantikus sportcentrum, négyféle bank, fodrász, soknemzetiségű éttermek, pub-ok, boltok, kirakodó árusok, 6 féle buszmegálló. Az árak a csillagokban... amiket mellesleg nem látni :( Az ég lilás-rózsaszín a felhőkarcolók felett, szépnek szép, csak éppen az szmog. Szóval az árakat majd leírom, ha én magam is képes leszek erről tátott száj nélkül beszélni. Több, mint képzelnétek :S

Lassacskán indultam el felfedezni a környéket, sötétben nem (első este a sötétséget fokozta az alakok még sötétebb kiléte). Tudjátok, mint a kutya... elszalad, megjelöli a területet, majd vissza... így haladok lassan.

Kissé magányosan. Különösképpen nem fűt a vágy, hogy emberekre mosolyogjak, akiket a sors az utamba sodor. Kénytelen vagyok. Néha ennek utólag örülök. Nem könnyű. A régi barátaimat szeretném. Az otthonomat. Soha többet nem szerettem volna eljönni. No de...

A lényeg, hogy éppen szerethetőek a kis belga házak, leszámítva a felhőkarcolókat, a sok kendős asszonyt és fekete embert. Nem mintha zavarnának, csak belgákat nem látok tőlük. A helyzet megítélésében problémákba ütköztem, minthogy nehéz eldönteni, hogy az Unió központja az utolsókat rúgja-e, ahogyan az testközelből világosan kivehető vagy ez csak a látszat és valami igen hatásos taktika első felvonásainak vagyunk tanúi. Nem tudom. Mindenesetre Brüsszel boldog-boldogtalannak otthont ad. Ha a bevándorlókat valamiért hazahívnák, itt nem maradna senki. Vagy legalábbis elnevezhetnék csendes városnak. Könnyedén kapnak ideiglenes lakcímet vagy állandót, a munkanélküli segély 1100 euró körül mozog. És ezek az emberek nem is EU állampolgárok, akikről szó van. Hozzáteszem, nekem nem adtak bankkártyát egyik bankban sem, csak ha van ideiglenes lakcím bejelentőm, ami jó pár hetet igénybe fog venni. Brüsszel nem belga többé és lassacskán nem is szép többé. Úgy jöttem ide, hogy meglátom benne a szépet, igyekszem. Nem haragszom rá és nem vetem meg, értetlenül állok előtte.

Az utcákat egyre szűkítik mindenhol. A közlekedés káosz. Mikor megérkeztem az az érzés fogott el, amit Marokkóban éreztem. Forgatag az utcán, fejkendősök, kirakodás, török árusok, este 10-kor is nyitva a nagyobb haszon reményében, szagok, illatok keverednek. "Persze a szagok győztek most is, de jók voltak az illatok is..."

A zebrán úgy kell visszahúzni a lábam, akkor is, ha nekem van zöld, szorítani a táskám, nem létesíteni szemkontaktust vöröses hajú világos bőrű lányokra kiéhezett arabokkal, még elbambulásból sem. Nem volt biztató. Ha a szép kis, tipikus belga házakat nem láttam volna és a mértani pontossággal megszerkesztett utcákat, (még ha szemetesek is)  nem hittem volna el, hogy Belgiumban vagyok.

Ezek után az iskola sem jelentett felüdülést bevándorlók tekintetében, lévén az első osztályban, ahova bementem, egy belga sem volt. Volt viszont két török lány, egy marokkói, egy tunéziai és egy afgán fiú. Angolul nem beszélnek, örülnek, ha franciául megtanulnak. Így fogok angolt tanítani.

Az iskola képe talán ijesztőnek tűnhet elsőre, de nem aggódom egy pillanatig sem, még nem volt helyzet, amit nem oldottam volna meg... valahogy :D

A buszról leszállva már hallani a tanárnők kiabálását, amint minden sarokról próbálják visszatartani az éppen ellógni készülő gyerekeket. (14-től 22 éves gyerekek :)) 
Az iskola előtt újabb tanár, próbálja betessékelni a kifelé szökő vagy bemenni nem akarókat. Csodálatos, hogy azon a rövid útszakaszon hányszor fordul meg a jó nebuló fejében, hogy mégsem ez lenne az ő életcélja. De szegényeket mindig megakadályozza valaki a távozásban. Külön tanárt alkalmaznak arra, hogy a szünetekről visszaterelje a diákokat az osztályokba. Nos, ezek a tanárok inkább néznek ki kidobó bácsiknak, velem kedvesek voltak. A visszaterelés szó helyett a mentorom a PUSH kifejezést használta, hogy kicsit árnyaltabb értelmét adjam a szituációnak.

Két épülete van a sulinak, egymástól 10 perc sétára. Első nap eltévedtem, mondanom sem kell. A titkárnő konyhaasztalnál ül és támla nélküli kisszéke van. Tanári szoba nincs, a tanárok jófejek. A diákok akkor mennek iskolába, amikor felébrednek, az igazgató ma pl azért veszekedett egy anyukával, mert most jutott eszébe a lányát beiratni, október 6-án. Hát ilyen ez. Egyébiránt nagyon kedvesek a diákok, amit tudnak angolul azt előszeretettel kiabálják utánam a folyosón, ez nem terjed ki többre a : Nice to meet you-nál és az I speak English-nél. Nekem tetszenek.

Bátrak voltak, nagy nehezen megkérdezték hány éves vagyok, honnan jöttem. Azt hiszem, meg kell tanulnom franciául. Végül bemutattak Gaby-nak, aki egy velem egyidős tanár lehet, nagyon vagány, elbánik 23 bevándorló gyerekkel is :) Mivel nagyok az osztályai, főként vele fogok dolgozni, megosztjuk majd a csoportokat és kommunikációt kell gyakorolnom a gyerekekkel. Turizmust tanulnak ezek a felsőbb osztályok, szerintem nem lesz gond. Játszani és beszélgetni mindig szeretnek, azt érdekessé lehet tenni. Max. 16 órát taníthatok így bőven marad(na) időm másra is. Voltam pl. két órán, ahol franciául tanították a hollandot, de felajánlották ennek a fordítottját is, ez örvendetes, nemde?

Ma "welcome day" volt, ahol csak franciául beszéltek, nagyjából megértem a dolgokat, részletekbe menően nem, megszólalni meg pláne nem. De kénytelen leszek lassan. mindenhol spanyolul beszélnék, nem értik, sok helyen az angolt sem, ha franciául mondom, akkor a kiejtésem nem értik... így hát hiába próbálkozok négy nyelven, nem jutok előre. Marad a metakommunikáció, az jól megy.

Végre vettem bérletet, így bejárhatom a várost, sikerült eltévednem a metrón már kétszer, a sight seeing varázslatos volt alulról, most már szeretném felülről is megnézni Brüsszelt. 

Keddenként és csütörtökönként 3 tündéri kislányra fogok vigyázni, házit csinálunk együtt, fürdés, vacsi, alvás. Nem tudnak csak franciául, de jól elbeszélgettünk elsőre, kulcsszavak: Lady Gaga, Hanna Montana... a 4 évesnél Lulu-nál pedig a puszi a kommunikáció  :) azt hiszem, szeret engem.

Hétvégén Emilie-hez megyek Charleroi-ba, ott találkozom két Comenius-ossal is, egy szlovák lánnyal és egy lengyel sráccal, ma ismertem meg őket. Brüsszelben én vagyok egyedül Comenius-os és Belgiumban én vagyok egyedül magyar asszisztens.

A héten még csak figyelem az órákat, jövő héttől indul a banzáj.

Végeredményben tetszik itt, szeretnék már végre elmenni a Grand Place-re és a szép helyekre, hogy kicsit megnyugodjon a lelkem. Sokat nézelődöm, magamba szívom a látottakat. Nem is tudom mit fogok már kezdeni ennyi világlátással :) lehet remete leszek.

Jó éjt!

Re

						A legfontosabb dolgokat a legnehezebb elmondani. Ha ezekről beszélsz, nevetségesnek érzed magad, hiszen szavakba öntve összezsugorodnak - amíg a fejedben vannak, határtalannak tűnnek, de kimondva jelentéktelenné válnak. Ám azt hiszem, többről van itt szó. A legfontosabb dolgok túl közel lapulnak ahhoz a helyhez, ahol a lelked legféltettebb titkai vannak eltemetve, irányjelzőként vezetnek a kincshez, amit az ellenségeid oly szívesen lopnának el. S ha mégis megpróbálsz beszélni róluk, a hallgatóságtól csak furcsálló tekinteteket kapsz cserébe, egyáltalán nem értenek meg, nem értik, miért olyan fontos ez neked, hogy közben majdnem sírva fakadsz. És szerintem ez a legrosszabb. Amikor a titok nem miattad marad titok, hanem mert nincs, aki megértsen.

"Ahol szeretünk, ott az otthonunk - az otthon, melyet lábunk elhagyhat, de szívünk sohasem." 

 
Oliver Wendell Holmes

Megint...

Ha azért mondasz vagy teszel valamit, hogy valakit vagy valamit megszerezz, megtarts, befolyásolj vagy irányíts, az ok mindig a félelem, az eredmény pedig a fájdalom. A manipuláció egyenlő a szeparációval, a szeparáció pedig a szenvedéssel. Lehet, hogy a másik közben teljes szívéből szeret, de neked esélyed sincs, hogy ezt felismerd. Ha félelemből cselekszel, képtelen vagy befogadni a szeretetet, hiszen egy olyan gondolat fogságában élsz, ami arról szól, hogy mit kellene tenned a szeretetért. Éppen ezért minden aggodalmas gondolatod csak elszigetel a többi embertől. De amint megkérdőjelezed a gondolataidat, máris rájössz, hogy nem kell tenned semmit a szeretetért. Ez az egész csupán ártatlan félreértés, nem több. Ha szeretnél lenyűgözni másokat, és elnyerni az elismerésüket, olyan vagy, mint a hisztis gyerek, aki így kiabál: "Nézz rám! Nézz rám!" Az egész hajsza mögött valójában egy hisztis gyerek áll. Ha képes vagy szeretni ezt a gyereket és megölelni őt, a keresésnek vége szakad.

Byron Katie

Járatlan út

“Az egészséges elme nem más, mint a valósághoz való feltétlen ragaszkodás.

Életünket egy valós világban éljük. Hogy jól éljünk, szükséges, hogy a lehető legjobban megértsük a világot. Ez a megértés nem könnyű. A valóság és a valósággal vállalt viszonyunk számos eleme kellemetlen és fájdalmas számunkra. Csak a szenvedés és az erőfeszítés vezethet el a megértésig. Ezt mindannyian szívesen elkerülnénk, ki kisebb, ki nagyobb mértékben. Bizonyos kellemetlen tényeket kilökünk tudatunkból. Azaz: megpróbáljuk tudatunkat oltalmazni a valóságtól. Erre különböző módszereket alkalmazunk, amelyeket a pszichiátria védekező mechanizmusoknak nevez. Mindannyian alkalmazzuk a védekező mechanizmusokat, így korlátozva tudatosságunkat. Ha lustaságból vagy a szenvedéstől való félelemből sikeresen védelmezzük tudatunkat, a világról alkotott képünk igen kevéssé fog hasonlítani a való világhoz.”

(M. Scott Peck: A járatlan út)

Meleg

Meleg van. Esténként 14-15 fok, napközben volt talán 20 is. Ha süt a nap, akkor elég egy póló. Még a bőrkabát is sok. Nem fúj a szél, mióta itt vagyok, úgyhogy nem hűti a levegőt. Ez jó.

Az ember valahogy tényleg boldogabb, ha süt a nap. Feltöltekezik. Van ebben igazság. A spanyolok ránk fogták, hogy azért vagyunk stresszesek és fehérek és olyan "ízetlenek", mert nem süt eleget a nap nálunk. Valami lehet benne.

Bár a szívem megint otthon maradt, ami darabját el is hoztam, az is egyesülni vágyik másik felével, a napsütés mégis jól esik neki... egy kicsit.

S mennyire jól esne, ha nem lenne magányos.

Örülök, hogy újra látom az ittenieket, de mindenki megy haza, hamarabb, mint én... Belgium után tudtam, hogy ebből jól már nem jövök ki. Megszeretek pár embert és aztán lehet, sosem látom többet őket. Mexikó kicsit messze van. És ha látom is őket, sosem lesz olyan, mint volt... Hihetetlen jó dolgunk van.

De már nem akarok integrálódni ebbe a "jódologba", mert tudom, csak dilemmákba és lelki tusákba vezet¸minden alkalommal.

Az otthont elhagyni is, de őket is... el kell hagyni. Mindig búcsúzunk...
Most egy időre elég volt a "közel engedni és azt elveszíteni" barátságokból :(

Hát, magamnak csináltam...

Nos, hogy írjak valami jót is. Tegnap elmentünk megnézni Nóri kézilabdameccsét, 10 góllal nyertek Granada ellen.
A buszon La Canada felé:

Transzparensek készítése közben:

 

Szurkoltam persze, de közben a telefon a kezemben, vajon kinek írtam? (hm)

Szurkolótábor :D egy része...

 

Nóriék csapata

A sztárral közös fotó :D

Utána elmentünk tapas-ozni, egy új bárba. Nagyon finomakat ettünk. Az a két szerény mennyiségű lé, tintó :D jól látjátok :D

Hasznos infó (nekem annyira nem volt hasznos) az egyetemi könyvtárban, ami itt állítólag a legjobb a környéken, semmit sem találtam. Alig van angol nyelvű könyv, de még történelem könyv is alig. Nemhogy kutatni a témámban... ah... kizárt. A város könyvtár ettől rosszabb, azt mondják. Nagyszerű.

Nem jó alig beszélni magyarul. Az ember társas lény. Egy idegen nyelven beszélni annyi szinte, mint a szükséges információkat megosztani valakikkel... ritkán több. Sosem tudnék külföldön élni. Vagy akkor bánatos lennék egész életemben. Szegény Magyarország... vagy szegény mi.

A bableves közepesre sikeredett :D
Ennyit elég is az infókból. Érdekes volt, ugye?

Pusz!

Volume 2.

Visszatértem. Nagy nehezen vettem magam rá, hogy írjak. Nem tudom, miért... annyi minden jár a fejemben... majd ha egyszer kiadom az élményeim, akkor összegyűjtöm a privát leveleket, úgy úgyis izgalmasabb lesz ;)

Ennyire rossz utam még sosem volt, mint a tegnapi Madridba és a mai Almeríába. Ha nem bánjátok, meg a Kedvesem sem bánja, inkább bemásolok egy-két részletet a neki írt levelemből, mert nem vagyok sztoriteller kedvemben, amit nagyon sajnálok. Felszínesen írni pedig vétek. Jobb, mint a semmi? Nem tudom.

Anyukám! Ne ijedj meg, attól, hogy mindezen dolgok megtörténtek tegnap, még épségben megérkeztem. És már a puha ágyamban vagyok.

2010.01.13.

" {...} Annyi mindent szerettem volna leírni, gondolkodtam az úton végig, meg történtek sorra az események, de nem jutottam el addig a gondolatig, hogy ettől már nem lehet rosszabb. Szóval akkor, annyira nem volt vészes, nem?

Tűrtem. Kicsi a bors, de erős. Csodálkoztam is magamon.

A mai utam akkor kezdett gyanússá válni, amikor egy szőke fa***na (*a szerk.:D)  bemondta a mikrofonba a beszállás előtt, a kapunál, hogy akinek egynél több kézipoggyásza van, az nem szállhat fel. Mellém csapódott egy lány, Olívia. Neki is kettő volt. Mondom, próbázzuk be. Persze, elvették az útlevelünket és pakolnunk kellett. Bár amilyen "kedves" volt az boarding-os csaj, még szerencsénk is volt. Egy nő ellenkezett és visszaküldték.

Szóval a zöld táskámat, ami tudjuk, hogy nem kicsi, belepasszíroztam a bőröndbe, ami amúgy is nagyobb a megengedettnél, pláne nehezebb is, felvettem a bőrdzsekim még a kabát alá, így befért, egy dobozt ott kellett hagynom, de üres volt. Olívia viszont sehogy sem tudta elrakni a dolgait, teletömtük a zsebem, meg a táskám, ami még fért, el is szakadt amúgy. És az ő válltáskáját, ami már üres volt, még belenyomtuk a bőröndöm hátuljába, ahol a húzóka van, oda pakolni se lehet elvileg. A nagy szívem! Az! ;) Üresen sem engedtek táskát felvinni, kézben sem. Bele kellett rakni mindent egybe.

Szóval felengedtek minket. Fönt meg mondták a légikísérők, hogy szét lehet pakolni a táskát. De akkor mire jó hogy egyet lehet felvinni? Ha fent úgyis 2 lesz belőle??? Azt mondta a csaj, hogy túl sok csomagot vittek az emberek. Nem baj, hogy minden hármas széken max ketten ültek. Tök sok helyen csak egy ember. Alig voltunk a gépen.

Szóval csak nem indultunk, csak nem… bemondták, Madridban havas eső esik, vihar van, kevesebb gép tud leszállni, úgyhogy várnunk kell. Utána 20 perccel bemondták, nem repülhetünk francia légtérben, mert sztrájkol a francia légiirányítás. Azaz, Afrika partjai felé fogunk repülni, jóval hosszabb menetidővel. De akkor már kezdett a fejem megfájdulni. Nagyon nehezen viseltem a repülést, a gyomrom főleg. Sosem hánytam még, de azt hittem, most vagy az lesz, vagy beájulok. Végül nem.

Még lenn mondták, hogy kapcsoljuk ki az öveket és odatolták a lépcsőt is, mert tankolt a gép. Jó, mi, hogy tudjunk repülni meg menekülni, ha robban? Vagy minek? Katapultálunk.

Végül 3 óra helyett 4 körülit repültünk, de nem mondtak egyszer se semmit, hogy hol vagyunk.

Többször is megrázott a gép, oké, ez még nem volt gáz. De utána be is mondták, hogy turbulenciába kerültünk, kapcsoljuk be az öveket. Nagyon rázott és nagyon-nagyon sokáig ereszkedett, akkor voltam rosszul. A végén annyira dobálta a szél, meg billegett, hogy már összeszedtem utolsó gondolataimat, de nem pánikoltam be. Csak meredtem magam elé. Aztán leszálltunk.

Ekkor hívni szerettem volna Pablo-t, de nem engedte a spanyol telóm. Ma reggel külön megkértem José-t, a munkatársamat, hogy töltse fel nekem és odaadom az 5 eurót holnap. És nem töltötte fel. De egy sms-t sem írt, hogy nem tölti fel vagy valami. Happy Movil Almeríában is alig van, állandóan keresni kell, hülye egy társaság. Azt mondták, ne is keressem, mert Madridban nem lesz.

Aztán a következő lépés: megpróbáltam bank automatával feltölteni a mobilom és nem fogadta el a spanyol kártyám :S azt írta, nem érvényes :( én ezt nem értem. Mondták az elején, hogy 15 eurót kell fizetnem, mert külföldi vagyok és ezt majd levonják, ha lesz rajta pénz. Megkaptam a fizum, nem vonták le. Utána is volt rajta 40 euró még elég sokáig. Nem vonták le. Megszüntették volna? Nem tudom. De elég rosszul kezdtem érezni magam, nem műkszik a telefonom, nem műkszik a bankkártyám. És már volt vagy fél 11. Azt sem tudtam, járnak-e még a metrók, hogy Pablo itthon van-e, hogy megvár-e.

Aztán mentem a metróhoz, be volt zárva az infó pult, tudod, ahol segítettek nekünk. Akkor majdnem elszakadt a cérna, hogy metró térkép nélkül képtelen vagyok idetalálni. Nem tudom fejből. Nagy nehezen találtam egy térképet a pult mellett.

Következő meglepetés: a 10 alkalmas jegy, amit még együtt vettünk nem működött, pedig nem használtunk el 10 alkalmat. Tutira nem.

Így hát vettem jegyet. Azon kívül, hogy mindenhol felújítanak és le vannak zárva a liftek és félreérthető a kitáblázás, viszonylag simán ment az utazás. Még sok ember volt az utcákon, így nem féltem annyira. A Quintana-nál feljöttem végre lentről és esett az eső. Szétázott a kabátom és a táskám. Tök másfele írta Pablo, hogy menjek, mint amerre legutóbb mentünk, vagy máshol jöttünk fel a metróból, én nem tudom. De ott még viszonylag könnyen ment, utána megkérdeztem egy bácsit, segített, meg is lett az utca, ahol Pablo azt mondta, forduljak jobbra. Fordultam is. Nagyon sokat sétáltam, kerestem a Plaza Maliciosa-t, emlékeztem, kis táblákra volt kiírva. Szétáztam teljesen. Sötét volt, egy lélek se volt az utcán. Jött egy nő, otthagytam a táskám, átszaladtam, megkérdeztem, nem akart megállni, nem akart válaszolni, azt hitte, valami bűnöző lehetek. Nagy nehezen kinyögte, nem tudja. Jöttek a rendőrök, meg akartam kérdezni, nem álltak meg, biztos nem láttak. A taxis látott, de akkor sem állt meg. Szóval felhívtam Pablo-t, jó pár euróért a magyar telómról és közölte, hogy balra forduljak annál az utcánál, amit emailben írt, hogy jobbra menjek… :( jófej. Így lett meg.

{...}

2010.01.14.

Már reggel van és nem akarok kikelni az ágyból, lassan indulnom kell a géphez. 15.35-kor megy és előtte akadt még egy kis dolgom, mivel tegnap a gépen hagytam egy könyvet, ami ráadásul könyvtári :( Az egy dolog, hogy fizetnem kell érte, de a súlyosabb dolog, hogy végre úgy éreztem, el tudom kezdeni a szakdogám ennek alapján és egyre több ötlet gyúlt a fejemben, amíg olvastam a gépen.

Betettem az ülésbe, tudod, az újságokhoz és ma reggel arra ébredtem, valahogy, hirtelen, hogy ottmaradt.

Most banánt és túró rudit eszek szíverősítőnek.

Kisütött a nap is, szerintem elindulok, ténfergek a városban kicsit. Álmodozom.

José és Dulce azt mondták, kijönnek értem ma Almeríában. De nem tudom. A telómat se töltötte fel, nem megbízhatóak ezek a spanyolok. Még szerencse, hogy Pablo az.

Jó lesz megint az almeríai szobámban lenni, legalább az csak az enyém és így a messzeségben még ad valami kis otthon érzetet, ahol nyugodtan lehetek.

Bár biztosan hideg lesz."

Bocsi, hogy erősen cenzúrázott :D Lásd: {...} Azért nagyjából leírja mily csodás események történtek velem tegnaptól fogva.

A mai repcsizés sem volt sokkal jobb. Annyira rázott a gép, hogy minden erőmmel kapaszkodni kellett az ülésbe és rámjött a sírás, nagyon féltem. Dobálta a szél a repülőt, láttam a szárnyait, ahogy remegtek, nem is kicsit. Megéri ez nekem?

Legújabb hírek: egy horribilis összegű villanyszámla és telefonszámla, amelyet nem tudunk mire vélni, hisz nincs is telefonunk, valamint alig vagyunk itthon. Első hónapban 32 eurós villanyszámla, következő hónapban ennek mintegy az ötszöröse :S holnap utánajárunk.

Holnap buli a görögöknél. Hát nincs nyugta az embernek ;)

A szobám a régi, otthonos. De csak lesek ki a fejemből és nem hiszem, hogy megint itt vagyok. Úgy fúj a szél, hogy mindjárt letépi a redőnyt. Félelmetes. Napközben egyébként meleg volt.

Március 5-én megyek haza végleg, március 6. spanyol nyelvvizsga. Április 12. szakdoga leadási határidő. Jah, előtte még március 16. idegenvezetős suli vizsga 34 ezer FT-ért. De jó. Akkor már csak tanulok rá. Utána vizsgaidőszak egy szigorlattal, majd államvizsga időszak. Tudom, titeket ez nem érdekel, nem is azért írom, csak naptár helyett ;)

Vigyázzatok magatokra és örvendjetek, hogy nem kell repülőre ülnötök és tengerparti széllel harcolnotok! Küldjetek nekem áldást, én küldök nektek...mit is... a túró rudiból nem adok :D mit kértek?

Feltöltekeztem otthoni szeretettel, ízekkel, illatokkal... meleggel... (indoor persze). S holnaptól indul a nemulasss... szakdogák és spanyol nyelvvizsgára készülés, na meg este fiesta ;)

Jó éjt! :*