Csend

Küldjetek nagy dobozban egy kis csendet, jó nagy legyen a doboz, hogy jól elférjen a kis csendem, míg idér! Tegnap már azt hittem, hogy megbolondulok. Szerintem meg is bolondultam. Alig vártam a reggelt, nem is a reggelt, valamit... ami megvált.

Tudok még egy helyet, ahol soha nem tudnék és nem is akarnék élni. Ez az. Miután María, a tulajunk átjött egy nagyon profi-szerelőnek látszó öregbácsival, összeszerelni az új székeinket és asztalainkat, magával hozva a két gyerekét, akik 140 decibellel játszottak bikaviadalt, úgy gondoltam, ilyen fejfájásom még sosem volt. Arról nem beszélve, hogy lány létemre haamrabb összeraktam a széket, mint ezek ketten. Hihetetlen mennyire bambák voltak. Aztán megérkezett María férje is, összerakta az asztalom, de egy-két darab még így is hiányzik, csak remélem, hogy nem dől össze. A gyerekek ordítottak, a nő ordított rájuk, a bácsi nem szólt semmit, csak azt mondta, hogy kézzel húzzuk meg a csavarokat az asztalban, ennyi elég is volt.

Nos, éjszaka fél 1-kor hallani, ahogyan a nagy autók még szállítgatják a különböző anyagokat az építkezéshez, majd az emberek lelapátolják róla, csörgés-csattogás. Fél 3-kor jöttek most a szemétért. 4-5 óra körül éreztem, hogy csend van, annyira nem hittem el, hogy hallgattam... a tök sötétben, mert a redőnyt teljesen le kell húzni, az ablakot be kell zárni, különben megkattan az ember a zúgástól. A zaj helyett a sötétet és állott levegőt választottam, a kettő, amit utána következik a nem kívánatos dolgok listáján.
A reggeli tumultust sikerült kiküszöbölnöm Esther segítségével, aki hoz-visz kocsival mindig munkába és haza, mert itt lakik nem messze. Ő az új lány, aki olyan viccesen beszél angolul, hogy már csak ezért is megéri vele menni. Szeretne tanulni, ezért barátkozik annyira.

(az új lakás, nem álmaim netovábbja, de modernnek modern és kicsit luxus, nem ér fel az erdőszéli faházikóval, ahol életem hátralevő részét fogom tölteni... és még tenger sem lesz:)

Ma megkóstoltam a paella-t, bár sokkal kecsegtetőbbnek látszott a sültkrumpli és a hal a másik oldalon, a menzán. Gondoltam, ha már itt vagyok, meg kell próbálnom, kötelező. Bár ne tettem volna. Már a szagától is fejreálltam, leeröltettem pár falatot, de még délután is rosszul voltam, ha rágondoltam, mindenhol azt a szagot éreztem. Szörnyű. Plusz hideg paradicsomleves, annyi fokhagymával, hogy az már bűn.

Nos, hogy legyen valami jó is... még élek :) Vettem egy cipőt, nagy nehezen, papucsban már hidegek az esték, de mire beértem munkába, mehettem is az EÜ-centrumba, ahol kértem két darab sebtapaszt, mire a kis buzgó doki behívott, levetette a cipőmet, lefertőtlenítette, úgy csípett, hogy beleszédültem, majd akkora kötést tett rá (az 1cm x 1 cm-es apró sebemre :)) hogy a cipőbe nyilván nem tudtam visszatenni :D De cuki, biztos nincs sok ember, aki arrajár, szerencsére, és ha segítséget kérnek tőle, erőn felül teljesít. El lettem látva.

A napokban öreg-bagósszájú-lusta Juan Carlos-szal dolgoztam csicskaként. Az összes Erasmus-os dokumentumot rendbe kellett tenni, az új diákokat beregisztrálni. Új szerződéseket felcímkézni. Unalmas. Megcsinálom mindig gyorsan, aztán lelépek, ő meg nem győz csodálkozni, hogy milyen gyorsan dolgozom, igen hapikám, én magyar vagyok. Nem telik egy hétbe néhány papír szétválogatása. Gondban vannak a feladatok terén, remélem, hamarosan kezdenek valamit magukkal és velem, mert azért nem éri meg felkelni, hogy ott netezzek. Azt itthon is tudok :)

Ezenkívül Tania hazament, így most nyugalom van. Kicsit flúgos (finoman fogalmazok). Jövő héten jön vissza.

Dulce-vel jókat beszélgetünk, tegnap vásároltunk, sétáltunk, ebédeltünk.

Ma van Nóri szülinapja és Erasmus-os buli :) Hamarosan lesznek képeim ;)