Napra nap és éjre éj

Jelen. Kicsit zsibbadtan, elcsigázva... csiga... csiga... "nincsen veszély csiga, nincsen veszély..." (Kispál)

A hétvége óta nem történt semmi különös. Beteg lettem, meggyógyultam. Már csak tizenhármat kell aludni és jön a szerelmem.

Végre adtak lencsefőzeléket a menzán, volt benne krumpli és zöldbab is. Annyi kaját adnak 5 euróból, hogy két napra is elég.

Nagyon-nagyon meleg van. Esténként 26 fok, tegnap napközben 35 volt. Alig bírjuk. Csak este mozdulunk ki. Ma kellemes volt a séta a városban. Egyre rövidebb utakat fedezünk fel a városközpontba. Már 5 percre csökkentettük a korábbi 20-at. Tania még mindig nincs itt. De ránk küldött maga helyett két portugál fiút, akik itt laknak ideiglenesen, amíg találnak szállást.

Majdnem kaptam egy tanári állást egy középsuliban. A főnököm küldött egy üzenetet, hogy ha érdekel, akkor hívjam fel a sulit, aminek a neve: Colegio Stella Maris és a Ramblán található, pálmafák alatt, jobb munkahelyet nem is választhattam volna. Egyetem mellett is tudtam volna csinálni. A suli előtt megtisztelte a talpam egy egykor jobb időket is látott kutyaeledel... akkora nyilván már más alakban hevert az úton, bizonyos biológiai folyamatokat megtapasztalva. Ebből gondoltam, hogy szerencsém lesz és bár ha büdösen is, de szerencsésen távozom majd egy másik állással gazdagodva.Szóval ott álltam kicsípve, sokkban már-már az igazgató ajtaja előtt, amikor a titkárnővel való kellemes beszélgetés közben kiderült, hogy egy évre keresnek tanárt. Szóval ennyi. Kicsit olyan megsemmisülős, fejfájós, leengedős...majdnem szájgörbülős pillanatok voltak ezek. De talán jobb is. A kis lelkem nem biztos, hogy elviselte volna, amint 34 gyerek, esetenként több, spanyolul karattyol, ki tudja miket, nekem vagy rólam. Három osztályt kellett volna tanítani, nem baj, hogy a spanyolom egyenlő Hollandia tengerszint "feletti" magasságával. Csak angolul kellett volna beszélni. Füstbe ment terv.

Nem gondoltam, hogy melegebb is lehet annál, ami fogadott szeptember 20-án. A ruhatáramat tekintve, egyre hűvösödő időre számítottam, így szinte semmit sem tudok hordani, a fejemet tekintve, a nyomás egyre nő belül és eddig a zaj kísértett, most a hőség.

Hétvégén lebarnultam kicsit. De hiába is próbálkozom, nem az igazi.

Már megszoktam a zajt, amennyire csak lehet. 0 óra 24 perckor jön az első kukás kocsi, majd fél órával később a második, majd reggel is jön egy. Örvendetes. De már nem túrják az utcánkat. Itt nem. A környezőket igen, mindenem poros, ahányszor arra járok. Azaz minden délután.

Esther, a munkatársam hoz és visz munkába, közben angolt gyakorol én meg próbálok nem nevetni. Hétvégén elvisz minket San José-ba. Rendes tőle, bírom.

Idősebb Juan Carlos kikészít, de már nem annyira bagószagú. Mindennap vele kell dolgoznom, amíg nincsenek rendben az Erasmus-os dokumentumok. Azt mondta, holnap végre elkezdhetjük a szerződések megújítását, azaz e-maileket kell majd írogatnunk egyetemeknek. Mégiscsak jobb, mint papírokat címkézni, válogatni, rendezni.

Három havi fizumat elutalták egy hete, ennek örülök, annak nem, hogy még nem ért ide. Rendesek, szeptember 21-én mentem először dolgozni. Kapásból volt egy munkaszüneti nap, múlt hét pénteken beteg voltam, plusz a hétvégék. És egész havi fizut kaptam. De még így sem sok.

Szerencsémre a "fizetési-morál" nem hasonló a "munkamorálhoz". Káosz. Az egyetemen még mindig nincs diákigazolványa az embereknek, sem jelszavuk az internethez. A héten lesznek a spanyol felmérő tesztek, hogy ki melyik csoportba kerül. Éppen ideje elkezdeni a spanyol tanulást.
Juan Carlos is megjegyezte ma, miután egy lemásolandó dokumentumot inkább kitépett a helyéről, minthogy elmenjen a fénymásolóig, hogy ez a "Spanish way of working"... ahogyan ők dolgoznak. Király. Csak én nem tudok eligazodni a kismillió partner intézmény között, amiket "szépen" rendszerezett hosszú évek alatt.

Vettem egy webkamerát, nem működött a gépemmel, visszavittem, visszaadták a pénz, kérdés nélkül. Otthon ilyen nincs, ha nem tévedek.

A magyar éttermet megtaláltam: Restaurante Kárpátia. De ki is derült, hogy megszűnt. Egyetlen reményem oda az emberi ételre.

Sajnos, vagy talán nem sajnos, átálltam az itteni életvitelre, bár még fejfájással jár. Suli után képtelen vagyok ébren maradni. Kint nagyon meleg van. Inkább alszom. 6-7 körül felébredek, általában fejfájással, mert közben benn is meleg lesz, ablakot nem nyithatok, mert bedilizek a zajtól. Újra fel kell öltözni, újra embert kell csinálni magamból és jöhet a nap második része. Ez azzal jár, hogy hajnal 2-3-nál nem bírunk hamarabb elaludni, viszont 8-kor kelni kell. Ami otthon egy isteni időpont, itt még sötét van és alig járnak emberek odakinn. De 9-kor már beindul a nagy meleg. Egész nap zombi vagyok, majd megint szieszta.

Egyedül az este 7-8-9-es időpontokat kedvelem a városban. mindenhol jó zene szól, az idő kellemes (ha az ember nem cipekedik) és minden nyitva van 10-ig. Máskor nem bírok megmaradni odakinn.

Esther azt mondta, Almería biztonságos. Ahányszor beszállok a kocsijába, majd ki, mindig lezárja az összes ajtót. Akkor komolyan is gondolta.

Az árak mérsékelten magasak.

A fejem pedig kong...mint egy harang a zsibbadástól, a fülemmel együtt. Ó, 0 óra 16, mindjárt jön az első kukásturnus! Azt még megvárom, utána alszom.